Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Halastó. Az volt az érdekessége ennek a Halastónak, hogy mindenféle hal lakott benne. De tényleg mindenféle, nem csak úgy mondom. Volt itt fiatal hal, öreg hal, külföldi hal, vidéki hal, művelt hal, ügyes hal, pöttyös hal, csíkos hal, fel sem tudom sorolni mennyiféle hal volt itt. Annyira sokfélék voltak, hogy ettől a víz színe is mindenhol más lett, itt-ott kékes, máshol csillámló ezüstös, helyenként bezöldült, a legextrémebb pontokon pedig pirosasan fortyogott. Pezsgett és habzott és hullámzott a tó, mert ezek a halak bizony nem fértek a pikkelyes bőrükbe. Az volt a mániájuk, hogy kórusimprovizáltak. Hát, ez elég hülyén hangzik, nem? Pedig nem viccelek. Összegyűltek, sziszegtek, mint a kígyók, klakkogtak, mint a klumpa, fütyültek, mint fűzfa a szélben, néha pedig mindannyiuk által ismert dalokra zendítettek rá, de arra is össze-vissza, nem ám egyszerre, ahogy jó hagyományok szerint szokás. Én még ilyet nem láttam: úgy csillogott a szemük, mint a holdfénysugár, és úgy rázták a testüket, mint a nagyfenekű néger táncosnők.
Ám egyszer akkora hatalmasat zendültek így kórusban, hogy a tó vize hirtelenjében felforrt és szanaszéjjel spriccelt a világban. Mindenhova került egy-egy csepp, a halak is úsztak, repültek, amerre tudtak – ki a szomszédjába kapaszkodva, ki egyedül. A világ legtávolabbi pontján, egy senki által nem ismert földrészen, kis Tócsa keletkezett a Halastó vizéből. Nem volt benne egy szem hal sem. De ha közelebb hajoltál, és elővetted a nagyítódat, sőt még a fülszőreidet is irányba fésülted, és nagy csend keletkezett, észrevehetted: pici, apró lények izegtek a vízben. Zsigereikben ott bizsergett a magukba szívott vizizene, izgatottan néztek körbe a Tócsában: Hol vagyunk? Kik vagyunk? És kik a többiek? Na és persze mihez kezdünk most?
Dönteniük kellett hát: dönteni a saját sorsukról, és hogy mit kezdjenek azzal a vérlázító belső buzogással, amit sejtjeikben hoztak magukkal. A környéken élők, ilyen és olyan furcsa népek, meglepődve vették tudomásul a Tócsa megjelenését egyik napról a másikra. Nem volt egyértelmű a fogadtatás: a kiváncsi szimatolástól kezdve az ellenséges szemöldökráncolásig mindenféle vélemény szárnyra kapott. Keletről háborús ritmusok zaja hallatszott, nyugatról nyugtató altatók dallamai, délről lusta és érdektelen akkord-hümmögések, északról pedig sötét basszus lépések. A Tócsalakóknak szembe kellett hát nézniük az ismeretlennel…